Jóllehet a magyar gazdaság növekedése a tavalyi harmadik negyedévben az előzetesen jelzett 1,6 százaléknál is nagyobb, 1,7 százalékos volt az előző évi azonos időszakhoz képest, ennek ellenére igaz: a hazai kis- és középvállalati (kkv) szektor növekedésképtelen.
A GDP többlete kizárólag abból származik, hogy a válságból sikeresen kilábalt Németország felszívja a nálunk működő, zömében német tulajdonú feldolgozóipari vállalatok exportját.

A multinacionális vállalatok és a hazai kkv-szektor teljesítménye közti különbség égbeszökő. A két szféra nagyjából ugyanakkora GDP-t állít elő, de míg a nemzetközi cégek alig több mint 300 ezer embert foglalkoztatnak, a kkv-k közel 3 milliót. A termelékenységbeli különbség nyolc-kilencszeres! A hazai kkv-szegmens elégtelen jövedelemtermelő képességének fő oka az, hogy Magyarországon olyan társadalmi-gazdasági modell gyökeresedett meg, amelynek működtetése eleve felemészti a növekedés forrásait.


TÚLZOTT ÚJRAELOSZTÁS. Ez a működési mód a találóan hipokrita parazitizmusnak elnevezett mentalitásra épül: a megélhetés és a gazdagodás alapja sokkal inkább a közpénzekből való ellenszolgáltatás nélküli részesülés, mint a piac által értékelt teljesítmény. A képmutató élősdiség táplálásának legfőbb eszköze a megtermelt jövedelmek túlzásba vitt redisztribúciója. Egyfelől, a jóléti újraelosztás a magyar gazdaság teljesítőképességéhez képest még mindig magas. Túl sokan élveznek nem megszolgált járadékot és kapnak olyan állami transzfereket alanyi jogon, amelyekre egyáltalán nem szorulnak rá. Ez annak a magyar „demokratikus” hagyománynak a következménye, amelynek lényege, hogy hatalomra jutni csak a választópolgárok korrumpálásával lehet. Nem véletlen, hogy nálunk a népesség 42 százaléka tartja el a maradék 58 százalékot, míg a leggazdagabb országokban éppen fordított ez az arány.

Másfelől, hazánk az élbolyban van az EU-ban a versenyszektorban végbemenő redisztribúció tekintetében is. A GDP-hez viszonyítva magas az állami megbízások, közbeszerzések és a vissza nem térítendő támogatások aránya. Ezek bő forrásul szolgálnak a korrupció és klientúraépítés burjánzására. Arra, hogy Magyarországon a kapitalizmusnak egy olyan formája, a predátor-modell valósuljon meg, amelyben a politikai és gazdasági elit együttműködésében zajlik az állam kifosztása. Oligarchák egyezkedése nem piaci verseny, ezért az állammal való üzletelésben kialakuló árak sem piaci árak: a túlárazott közbeszerzésekkel évente 400–500 milliárd forint közpénzt szivattyúznak át magánzsebekbe. A piaci verseny hiánya miatt az állami emlőkön kinevelt magyar nagytőke sem versenyképes nemzetközi szinten. A gazdasági növekedéshez csak akkor tud hozzájárulni, ha az állami megrendelések is növekszenek.

ADÓCSALÁSRA KÉNYSZERÍTVE. A hipokrita parazitizmus finanszírozási igényei 2 ezer milliárd forinttal megnövelik a büdzsé kiadási oldalát: a 14 ezer milliárdhoz közelítő kiadási főösszeg helyett csupán 12 ezer milliárdot lenne szabad az államnak elkölteni. A többlet finanszírozására kivetett adók gúzsba kötik a kemény versenynek kitett kkv-szektor vállalatait. Alacsony termelékenységük folytán ezeket a tételeket nem számíthatják fel az áraikban, mert akkor versenyképtelenné válnának. Mindennek következtében arra kényszerülnek, hogy az adóterhelésük legnagyobb hányadát kitevő élőmunka terheinek egy részét megtakarítsák. Mégpedig úgy, hogy adócsalásra kényszerítik munkavállalóikat is: a kkv-szektorban alkalmazottak fele – beleértve az önfoglalkoztatókat is –, azaz legalább 1,5 millió ember a keresete egy részét feketén, zsebbe kapja.

A csaláson alapuló versenyképesség önmagában is korlátja a növekedésnek, mert a bővüléssel a lebukás kockázata is nő. A csalás integrálja a hipokrita parazitizmus társadalmát azzal, hogy az adóelkerülés nélkül megélni nem képes tömegeknek nem marad erkölcsi alapja számon kérni az elittől a közpénzekkel való bánásmód lazaságát. Ám az adócsalásban közreműködők mégsem lehetnek biztosak abban, hogy nem éri-e el őket a hatósági szigor – szemben azokkal, akiket éppen az önmaga karikatúrájaként működő igazságszolgáltatás véd meg a felelősségre vonástól. Ráadásul azok, akik, bár képesek volnának, mégsem hajlandóak megfizetni a képmutató élősdiség fedezésére szánt adótételeket, az államtól elszedett pénzt adóparadicsomokba terelik.

Az adófizetők vagy nem tudják, vagy nem akarják finanszírozni a józan észnek ellentmondó költekezést, a hipokrita modellben így soha nem lehet annyi pénzt beszedni, amennyit szeretnének, ezért az adósságspirál kialakulása törvényszerű. (A képmutató „megoldások” közé értve az állami nyugdíjrendszer rovására létrehozott kötelező magánnyugdíj-pénztárakat is, amelyek jelentősen hozzájárultak az állam eladósodásához.)

ÉRTELMETLENÜL DRÁGA. Az ellenszolgáltatás nélkül kiáramló közpénzeken túl a hipokrita modell fenntartása is nagyon sokba kerül. A redisztribúció intézmény- és létszámigénye hatalmas. A valójában felesleges tételek beszedése, elköltése nagy apparátust igényel. Ráadásul az állam mint munkaadó – szemben a gazdaság szereplőivel, akik mérlegelhetik, hogy teljesítsenek-e minden terhet – kénytelen megfizetni a hipokrita mentalitást finanszírozó közteher-részeket is. Emiatt maga az állam is jóval többe kerül, mint kellene, és a közszolgáltatások is sokkal drágábbak. Jól tükrözi ezt az abszurd helyzetet a nagy közszolgáltató állami vállalatok, mint a BKV vagy a MÁV kezelhetetlen eladósodása. Utóbbinak részben persze az is oka, hogy ezek a cégek a hipokrita parazitizmus kifizetőhelyei is egyben. A fő ok azonban az, hogy az alacsony hatékonyságú vállalatok irracionálisan magas közterhei minden állami támogatást felemésztenek, ezért nemhogy fejlesztésre, de még amortizációra sem futja.

A hipokrita parazitizmus legsúlyosabb következménye az, hogy az általa okozott brutális eladósodottság miatti túlzott állami finanszírozási igény, illetve a társadalmi-gazdasági modell lényegéből fakadó kockázatok a Magyarországgal szemben felszámított kamatfelárat tartósan 1–2 százalékponttal magasabbra emelik még a környező országokéhoz képest is. A képmutató élősdiségtől mentes országokról nem is beszélve. Németországhoz viszonyítva legalább 4 százalékponttal magasabb kamatlábat számítanak fel a nekünk hitelezők. A 20 ezer milliárd forintnyi államadósság után ebben az évben 1200 milliárdot kell kamattörlesztésre fordítani, ebből legalább 500 milliárdot csak azért, mert belesüllyedtünk a szóban forgó mocsárba. S nagyjából ugyanennyivel kell többet fizetniük kvázi uzsorakamat formájában az eladósodott háztartásoknak és vállalatoknak is. Ez az ezermilliárd forint nagyon hiányzik ahhoz, hogy a magyar gazdaság növekedése ne csak a német piacra termelő nemzetközi vállalatok teljesítményétől függjön.

NEM-PIACI ENERGIAÁRAK. A hipokrita parazitizmus az önmaga gerjesztette szégyenteljesen magas kamatfelárak, a kkv-szektor által továbbra is megfizethetetlen adórészek kivetése és az irreálisan sokba kerülő állam fenntartatása mellett más csatornákon is elszívja a növekedés forrásait. Az, hogy nálunk például az energiaárak is magasabbak, mint a környező országokban, szintén elsősorban ennek a következménye. Az energiaárak hatósági – azaz nem piaci – árak, képzésük alapja az „indokolt” költség. Az energiaszolgáltatók, hasonlóan az államhoz és az állami vállalatokhoz, megfizetik a képmutató élősdiség finanszírozására szolgáló, de a versenyszektorban megfizethetetlen adórészeket, költségeik ezért is magasak. Ezek az árképzésükben és sok más tekintetben is az államtól függő vállalatok a hatalmi elitbe ágyazódott predátor-tőke kiemelt zsákmányszerző terepéül szolgálnak. A „közreműködésük” költségeit természetesen a fogyasztók (a vállalatok, a háztartások és az állam) kénytelenek megfizetni, a kelleténél magasabb árak formájában.

A hipokrita parazitizmus azzal, hogy elszívja a növekedés forrásait, a kkv-szektort páriasorba kényszeríti. Nem tudnak középvállalkozássá kifejlődni azok a gazella típusú innovatív kisvállalkozások, amelyek mindenhol a növekedés, a munkahelyteremtés legfőbb motorjai. Nem alakul ki azon vállalatoknak a széles köre sem, amelyek együtt tudnának működni a magas műszaki kultúrájú és szervezettségű multinacionális cégekkel. Nincs semmiféle szinergiája annak, hogy Magyarországon ekkora arányban települt be működő tőke.

Tartósan magas gazdasági növekedés csak akkor lesz, ha a hazai kkv-szektor felszabadul a gúzsba kötöttségéből. Ennek pedig az a feltétele, hogy a hipokrita parazitizmust tápláló csapokat elzárjuk, következményeit – mindenekelőtt a magas kockázati kamatfelárakban megnyilvánuló adósságcsapdát – pedig felszámoljuk.

A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem Vállalkozásfejlesztési Intézetének docense.

Forrás: figyelo.hu